Tordai Sóbánya

Történeti áttekintés
Az Erdélyi-medence altalaji sóképzödményei á Badenian-Welicián korban keletkeztek. Az erdelyi sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves. A só elszigetelt tengerek fenekén rakódott le, a meleg és viszonylag nedves, enyhén szárazságra hajlamos éghajlati viszonyok közepette. A medence utólagos tektonikus alakulása következtében É-D irányú elnyúlt gyűrődések alakultak ki, különösen az Erdélyi-medence keleti, illetve nyugati részén. A só e gyűrődések tengelye mentén tömbösült.
A tordai sóréteg a nyugati vonulat részét képezi, amely északon Máramarosból indul, délen pedig Nagyszeben vidékéig húzódik. Ugyanezen vonulathoz tartozik a Désakna, Szék, Virágosvölgy, Marosújvár közelében található sókészlet is.
A Torda város É-K-i részén kezdődő sóréteg 45 km2- en terül el, vastagságának átlagértéke 250 m. A gyűrődés központi részén a sóréteg gyakran meghaladja az 1200 m vastagságot. A tordai só monominerális képződmény, 99 százalékban halit (NaCl) alkotja. A nem oldódó anyagok, főként a CaS04, nem lépik túl a 0,7 %-ot. A teljes készlet nagysága 38.750 millió tonnára becsülhető. A sót takaró, szárazföldi származású képződmények 0,5 és 20-25 m vastagságúak. Virágosvölgy és a Sósvölgy vidékén a sót fedő réteg erodálódása miatt a só a felszínre bukkant, s emiatt a só megléte a legrégibb időktől kezdve köztudott.
Kezdetben felszíni, majd földalatti bányásztechnikák alkalmazásával a sókészlet rendszeres kitermelése Dacia római megszállása idején kezdődött, s ez alapvetően meghatározta Potaissa gazdasági fejlődését. Az első római kitermelések a Sóstavak kismedencéjének vidékén lokalizálhatók. A római kitermelés téglalap alakú, lépcsős bányában történt. A kitermelt sót a bánya egyik végéből induló lejtőkön szállították. A 12—15 m mélységű bányákban a fenéken felgyűlt víz és a só nagyobb mélységből való felszínre hozatalának nehézsége miatt a kitermelést feladták. Feltételezések szerint a Római-tó, a jelenlegi strand, egy, az előbb bemutatott bányatípus helyén jött létre.
A föld alatti római kitermelés nyomai a Sósvölgyben bukkantak elő, a völgy ÉNy-i lejtőjén, 1867-ben. A Gizella bánya egyik galériájában olyan földalatti bányamunkálatokra derült fény, amelyekről semmit sem lehetett sejteni az illető galéria megtervezésekor. A föld alatti kitermelés piramis alakú termekben történt, amelyek egymás mellett helyezkedtek el, s vesszőfonadékkal voltak elválasztva. Amikor a termek 17 és 34 m közötti mélységet értek el, a kitermelés félbeszakadt, s más helyen folytatódott. A kitermelésnek ez a formája csökkentette a munkálatok költségeit, s ugyanakkor nagy mennyiségű sót biztosított.
Aurelianus visszavonulása után. a XI. századig nincs bizonyíték a só kitermelésének folytatására. Feltételezhető azonban, hogy a helyi lakosság saját szükségleteinek kielégítésére, valamint a sóval nem rendelkező szomszédos országokba irányuló export számára tovább folytatta a kitermelést.
A ma ismert legkorábbi, Erdéllyel kapcsolatos dokumentumot a magyar kancellária állította ki 1075-ben. A dokumentum a „Tordának nevezett vár…, a magyarul Aranyasnak, latinul Aureusnak nevezett hely” sóbányáinak vámját örökíti meg. Az idézett dokumentum nem nevezi meg tulajdonképpeni kitermelés Tordán való létezését, de a sóvám „…az Aranyos és a Maros útján” való bevezetése működő sókitermelés létezése mellett szól. Torda mint királyi vár a környékbeli sóbányák védelmét biztosította. A XIII. században említés történik a tordai sóbányáról. Eszerint 1271. május 1-én a „tordai sóbányát” Erdély káptalanja kapta adományként.
Egy lendületes, a XIV. század vége és a XVI. század közepe közé eső korszak után olyan szakasz következett, amelyben az erdélyi bányászati termelés üteme csökkent. A sóbányászat valós állásának megismerése végett a fejedelmi ház komisszáriusokat küldött az erdélyi bányák ellenőrzésére. Az 1552 tavaszán összeállított jelentésében Bornemisza Pál és Georgius Wernher királyi biztos számbaveszi a só minőségét, a kitermelés módozatait, az alkalmazottak számát és fajtáját. Ugyanezen okirat a tordai sóbányát a legjelentősebb erdélyi sóbányának minősíti, a tordai sókamara pedig (a sókitermelést szervező és irányító szervezeti forma) a legfontosabb volt, itt székelt az erdélyi kamarai ügyek igazgatója, akit a fejedelem nevezett ki.
A XVII. században a Habsburg uralom kiterjedése, a társadalom anyagi igényeinek megnövekedése következtében hozzávetőlegesen a XVIII. század második évtizedétől megnőtt a bányászipar különböző ágainak jelentősége. A sóbányák közvetlenül a császári hatalom hatáskörébe kerültek át. Ennek következményei Tordán is érzékelhetők lettek. A Sóstavak vidékén és a Sósvölgy DK-i lejtőjén található bányatermek egymás után elhagyatottá váltak, új kitermelési helyek felkutatására került sor, új bányák nyíltak meg.
1690-ben kezdődtek a mai sóbánya kialakulásához vezető munkálatok, amelyek a „Terézia” bánya kupolájánál található aknákban öltöttek testet. Kevéssel ezután sor került a „Szent Antal” bánya megnyitására is.
A tordai sóbányában folyó kitermelésről nagyon értékes adatokat tartalmaz Johann Fridwaldszky mineralógus Minerologia Magni Principatus Transilvaniae című, a XIX. század második felében, 1867-ben Kolozsvárt kiadott munkája.
Az ásványtan kolozsvári tudósa elmondja, hogy leereszkedett ezekbe az aknákba, „hogy az olvasóknak e sóaknák valódi képét adhassa (quod lectori meo veram salis fodiniarum iconem exhibere valeam), s mivelhogy „ezen aknák méltók a legnagyobb csodálatra és érdeklődésre (fodinae maxima admiratione et curiosa inquisitione dignae sunt)”. „E sóbányáról az a hír járja – jelenti ki Fridwaldszky-, hogy annyira híres, hogy egész keleten nincs párja”.
Miután részletekbe menően bemutatja a harang formájú (kónikus) akna építési technikáját, a víz beszivárgásának gondos megelőzési, a víz és a só kijuttatásának módozatait. Fridwaldszky a következőképpen érzékelteti a tordai sóbányák és sóvágók helyzetét: „A tordai sóbányában öt fontosabb akna található, amelyek közül az egyiket a felsőnek, a másodikat az alsónak, a harmadikat a kolozsinak, a negyediket Teréziának, míg az ötödiket Szent Antalnak nevezik. A felső akna alapjának átmérője 45 öl es két láb. magassága pedig 55 öl és két láb. A só ebben az aknában tiszta, s csak ritkán keveredik enyhén földdel, 87 sóvágó (fossores) ássa, akiket 18 önkéntes (volones) segít. Az alsó akna átmérője 36 öl és hat láb, a magassága pedig 53 öl. A só minőségének tekintetében semmiben sem különbözik a felső aknától; 75 sóvágó és 18 önkéntes dolgozik benne. A kolozsi akna átmérője 40 öl, magassága 59 öl. Ebben a bányában 63 vágó és 12 önkéntes dolgozik. A só és a föld keveréke napról napra csökken, nemsokára tiszta só kitermelése is lehetséges lesz… A Teréziának nevezett aknában 30 sóvágó és 15 önkéntes számlálható össze, átmérője 26 öl, a magassága pedig 35 öl. A legújabb akna a Szent Antal akna, méretei az előzőékhez hasonlóak…” A szerző említést tesz egy nagy és régibb akna létezéséről is, amelyet a beomlás veszélye miatt 1762. június 19-én bezártak.
Fridwaldszky látogatása után három évvel az erdélyi sóbányászat helyzete J. E. von Fichtel Adalékok Erdély ásványtani történetéhez 1780-ban című munkájában jelenik meg újra. A leíráshoz csatolt mellékletek között szerepel „Az erdélyi Torda sóbányájának vázrajza” is, amely öt aknát tüntet fel, nevezetesen, délről észak felé haladva, a Felső aknát, a József, a Terézia, az Antal és a Kolozsi aknát. Említésre méltó tény, hogy Fichtel mindhárom, a tordai sóbánya részét képező kónikus (harang) formájú aknát mai nevén említi. Ugyanezen a vázrajzon, a Sósvölgy DK-i lejtőjén két tó szerepel, amelyek ma az Akna-tó és a Kerek-tó néven ismernek a Dörgő–Sósvölgy övezetében. E tavak tulajdonképpen hajdani, elhagyott sókitermelő termek maradványai, amely termek a boltozati rész sótartalma kioldódásának következtében beszakadtak, s esővízzel és hólével teltek meg.
A tordai sóbánya, amely kezdetektől fogva az egyik legjelentősebb sóbánya volt Erdélyben, 1840 után hanyatlani kezdett, a marosújvári sóbánya jelentette konkurrencia miatt, s végül a marosújvári sókitermelés tartalékává változott.
1862-ig Tordán három régi aknában, a „József’, a „Terézia” és az „Antal” aknában folyt kitermelés. Ebben az évben az „Antal” aknában történő kitermelés beszűnt, minthogy 108 méter mélységben a só nagy százalékban agyaggal keveredik.
Ebben az időszakban a tordai Sókamara a nehézségekbe ütközött. A felszínre hozott sónak a Sósvölgyben található aknák szájától az újtordai lerakatig való elszállítása gondot jelentett az út erősen meredek volta miatt. Megkönnyítendő a szállítást, s ugyanakkor a szállítási költségeket csökkentendő, 1853-ban eldöntik egy szállításra szolgáló galéria megnyitását Újtorda irányába. Ez a galéria, amely a „Ferenc József” nevet viseli, 1870-ben 780 m hosszúságot ért el, s a század végéig további 137 méterrel hosszabbodott.
A szállításra szolgáló galéria készítésével egyidőben modernizálták a „Terézia” aknát, amelyet két, a „Rudolf’ és „Gizella” nevet viselő oldalteremmel láttak el. A kitermelés különösen a Rudolf bányában összpontosult. A XX. század első éveiben a kitermelés ebben a bányában 38 méter mélyre ért, alapjának hosszúsága 80, szélessége pedig 50 méter.
A „Terézia” bánya modernizálása után további vájat nem nyílt meg. A „Rudolf’ és a „Gizella” részlegek megteremtésével, valamint a „Ferenc József” nevű, a felszínre hozatalt szolgáló szállítási galéria megépítése által a kitermelés és a felszínre hozatal hosszú időre lett megalapozva. Ennek ellenére azonban a munka termelékenysége alacsony maradt a kitermelés technológiájának és a technikai felszereltség következtében, tekintve, hogy az előző évszázadokhoz képest minden változatlan maradt. A tordai Sóbányában a kitermelés kézi erővel történt, csákány, kalapács, véső és acél-ék segítségével. A robbanóanyagok alkalmazására tett kísérletek nem hozták meg a várt eredményt (a robbantás nagy mennyiségű aprósót eredményezett), s emiatt korán be is szűntek.
Az első világháború befejezése után a sókitermelés állami monopóliummá vált, kapitalista magánvállalkozások Romániában nem jogosultak sem engedélyre, sem kitermelésre. Désaknán és Marosújváron a sókitermelés jelentősége megnövekedett az ezekben a bányákban alkalmazott, nagy termelékenységet biztosító technológia miatt. A „Solvay” vegyi üzemek megnyitása és a keresletnek az első világháború idején, különösen a katonáságnak tulajdonítható növekedése ellenére egy rövid fellendülés után a tordai Sóbánya tevékenysége 1918 után tovább hanyatlott, az 1932-ben bekövetkezett bezárásig.
Az alkalmazott munkaerőt tekintve, a tordai sóbányában – akárcsak a többi erdélyi sóbányában – soha nem alkalmaztak ítélet következtében szabadságvesztetté vált munkásokat. A sót szabad emberek bányászták, akiket egy éves időtartamra alkalmaztak, január 7-i kezdéssel.
Egy sóvágó éves fizetése 12 forint volt. Emellett a négy nagy ünnep alkalmával (karácsony, húsvét, pünkösd, Mindszentek) a sóvágók együttesen egy-egy hordó bort, egy ökröt és 100 kenyeret kaptak. Időnként az ökröt 4 forintért, a kenyeret pedig két forintért értékesítették. A történeti dokumentumokat elemezve észrevehető, hogy egy mezőgazdaságban dolgozó munkás nagyobb bért kapott, mint ugyanabban az időszakban egy aknamunkás. A nehéz munkakörülmények és az alacsony fizetések miatt az évszázadok során a sóbányászok minden alkalommal részt vettek a többi bánya munkásainak tiltakozó megmozdulásaiban.
A sóbánya az 1932-ben történt bezárása után feledésbe merült a második világháború idejéig. Ekkor újra megnyitották bejáratait, s a város lakossága itt keresett menedéket a légi támadások elől. 1950-1992 között a „Ferenc József” galéria első 500 métere sajtfélék tárolására szolgált, mindaddig, amíg a sóbánya megnyílt a nagyközönség előtt, turisztikai objektummá alakulva át.
A tordai Sóbánya napjainkban a sóbányászat történetének valódi múzeuma. A bányászati munkálatok, a sószállítás technikájának kitűnő állapotban való konzerválódásának, valamint a turisztikai objektummá való átalakítását megelőző körültekintő munkálatoknak tulajdoníthatóan a bányában a történelem és a mítosz harmonikusan kapcsolódik össze.
A legtávolabbi földrajzi régiókból érkező turisták számának növekedése a bánya turisztikai és történeti értékének meggyőző bizonyítéka.

“Ferenc József” galéria

Az 1853-1870 között épült vízszintes galéria a felszínre emelés megkönnyítését és költségeinek csökkentését szolgálta. Befejezésekor 780 m hosszú volt, később további 137 méterrel bővült, így teljes hosszúsága 917 méter. Földbe ásott tiszta része 526 méter hosszú, amely egy kb. 40 cm vastagságú kőfallal van megerősítve; bal oldali falába vésve hosszúsága ölben van feltüntetve (1 öl = 1.89 m). A villanyhálózat megépítésére 1910-ben került sor. 1948-1992 között sajtfélék tárolására szolgált, ebben az időszakban lebetonozták, vízvezetékkel és kanalizálással látták el.
A légáramlatoknak tulajdoníthatóan az idők folyamán a falak lecsiszolódtak, a sarkok lekerekedtek, s a felső falakban vájatok keletkeztek. A falakon történt kondenzáció következtében a falak tövében sólerakodások alakultak ki. Nyáron a beáramló meleg levegő hatására történő, sóval túltelített lecsapódás lecsordogál a falak tövébe, ahol lehűl, és kristályt alkot.

”Rudolf” (Szent Miklós) Bánya

1867-ben megnyitott trapéz alakú kitermelő terem. A fejtés közepének hosszúsága 80 m, szélessége kb. 50 m. A bányában 13 emeletet képező fenyőfa lépcsőkön 40 m mélységbe lehet aláereszkedni. Minden emeleten követhető az emelet kiásásának éve. Az évek során, az északi falon sósztalaktitok képződtek a viz beszivárgásának tulajdoníthatóan. A sztalaktitok évente 2 cm-rel növekednek. Amikor a kb. 3 méteres hosszúságot elérik, saját tömegüknek tulajdoníthatóan leszakadnak. A falakon a só kézi, vesővel, fejszével és csákánnyal való kitermelésének nyomai láthatók, a titáni erőfeszítést bizonyítva.

”Terézia” Bánya
Harang alakú bánya, mélysége az erkélytől számítva 90 m, a felszíntől pedig 112 m; közepén egy 4-8 m mélységű, 70 m átmérőjű földalatti tó található, benne egy 5 m magas só-sziget; a tó vize sóval túltelített, lehetővé téve a sókristályok létrejöttét. A bánya északi falán egy „sózuhatag” található, amely a római galériákból beszivárgott sós oldatból lecsapódott só lerakodásából keletkezett; a makulátlan tisztaságú fehér szín és a csiszolatlan sófalak szine közötti kontraszt magára vonja a figyelmet. A karzat végén, a .sózuhatag” fölött kovácsműhely található, ahol megfigyelhető a sódarabokból épült tűzhely. A kupolán látható a két lejtakna, egyik a közlekedés, a másik a szállítás számára. E bányában a kitermelés az 1690-es év táján kezdődött.

Az ”Oltár” es a ”Gazdagok lépcsője”
Az oltár termében történt a munkások névsorolvasása a munka kezdése előtt és befejezése után. Az oltárt sóból faragták, a vallásos szertartások és a váltás kezdete előtti imádkozás idején használták. Hetente egy alkalommal egy lelkész e teremben vallásos szertartást tartott. A szertartáson részt vettek a bánya vezetői, valamint a környékbeli nemesek, akik a bányába szépen díszített falépcsőn ereszkedtek le; a lépcső 1700 körül épült, s a „Gazdagok lépcsője” néven ismerték.
A kiemelő szerkeze
A kiemelő szerkezet fenyőfából készült 1865 táján; a szerkezetnek négy karja van, mindeniket egy vagy két ló forgatta, váltásban; a szerkezet kerékháza köré kenderkötél volt csavarva, amely két alagúton haladt végig a kitermelő terem tetejéig, ahol két acélcsigán volt átvezetve. Miközben a kötél egyik vége emelkedett, a másik ereszkedett, a fel – és a lerakodás párhuzamosan, egyidöben történt meg.

TOP